MENÜ

lelaci oldala
Isten hozott a weboldalra

A Da Vinci-kód egyháztörténeti szempontból

Pogány elemek megjelenése a kereszténységben

Előző számunkban rövid elemzést jelentettünk meg a hirtelen népszerűvé vált Dan Brownregény, A Da Vinci-kód Bibliával kapcsolatos téves állításairól. Azonban adósok maradtunk a nagy sikerű könyv egyháztörténeti szempontú vizsgálatával. Hiszen a regény a Jézus korabeli történelmi eseményektől egészen napjainkig göngyölíti a szálakat, ama titokzatos Grál-rejtély után nyomozva. Hogy a szerző a kereszténységnek vagy a IV. századi keresztény egyháznak az evangéliumi tanítástól jócskán eltérő gyakorlatát bizonyítsa, a kereszténység pogány, Bibliától idegen elemekkel való keveredésének tényeit taglalja. Miképpen tudott a korai századoktól üldözött, szektának tartott keresztény vallás Nagy Constantinus császár (i. sz. 313-337) uralkodásának idején az egész Római Birodalom hivatalos vallásává válni? A könyvben szereplo nevezetes Grálkutató, Sir Leigh Teabing a következő történelmi tényekkel próbálja igazolni nem kis horderejű állításait:

"Constantinus idejében Róma hivatalos vallása a Napkultusz volt, a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap imádata, és maga Constantinus volt a főpap. A császár legnagyobb szerencsétlenségére Rómát egyre erősödő vallási felfordulás rázta meg. Három évszázaddal Jézus Krisztus keresztre feszítése után megsokszorozódtak a kereszténység hívei. A keresztények és a pogányok háborút vívtak egymással, és az összeütközés olyan méreteket öltött, hogy Róma kettészakításával fenyegetett. Constantinus úgy döntött, hogy tenni kell valamit. Kr. u. 325-ben elhatározta, hogy egyetlen vallás, a kereszténység alatt egyesíti Rómát.
Sophie meg volt lepve.
- Miért választotta volna egy pogány császár a kereszténységet hivatalos vallásnak?
Teabing felkacagott:
- Constantinus nagyon jó üzletember volt. Látta, hogy a kereszténység emelkedőben van, és egyszerűen a nyerő lóra tett. A történészek máig csodálják azt a ragyogó húzást, amellyel Constantinus áttérítette a napimádó pogányokat a kereszténységre. Beolvasztva a pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat a térhódító keresztény hagyományba, egyfajta hibrid vallást hozott létre, amely mindkét fél számára elfogadható volt.
- Transmogrifi káció - mondta Langdon. - A pogány vallás elemeinek jelenléte a kereszténység szimbolikájában tagadhatatlan. Az egyiptomi napkorongból lett a katolikus szentek glóriája. A csodásan fogant fi át, Hóruszt dajkáló Ízisz ábrázolása nyomán születtek meg Szűz Mária és a kisded modern képei. És a katolikus szertartásnak gyakorlatilag valamennyi eleme, a püspöksüveg, az oltár, a templomi ének, az úrvacsora (az oltári szentség) az Isten-evés aktusa mind közvetlenül a korábbi pogány misztériumvallásokból származik.
Teabing felnyögött.
- Sose hagyd, hogy egy szimbólumkutató elkezdje sorolni a keresztény ikonokat. A kereszténységben semmi sem eredeti. A Krisztus előtti Mithras, akit Napistennek vagy a Világ Fényének neveztek, december 25-én született, meghalt, sziklasírba temették, majd három nap múlva feltámadt. Mit ad isten, Ozirisznek, Adonisznak és Dionüszosznak szintén december 25-én van a születésnapja. Az újszülött Krisnát arannyal, tömjénnel és mirhával ajándékozták meg. Még a kereszténység heti ünnepnapját is a pogányoktól lopták.
- Mire gondol?
- Eredetileg - mondta Langdon - a zsidók (és a keresztények) a sabbatot, azaz a szombatot tisztelték meg, de Constantinus ezt megváltoztatta, hogy egybeessen a pogányok Napünnepével.
Langdon vigyorogva elhallgatott.
- A mai templomba járók többsége is a vasárnapi misét látogatja, miközben fogalma sincs arról, hogy a pogány Napisten heti ünnepét, a vasárnapot tiszteli meg, aminek angol vagy német elnevezése máig őrzi a nap nevét."
(Dan Brown: A Da Vinci-kód, 338-339. o.)

A regény röviden, lényegre törően, de itt is kissé elnagyoltan mutat rá azokra a kényes és gyakran elfelejtett történelmi eseményekre, amelyek máig meghatározzák a kereszténység arculatát. A XIX. századi egyháztörténész, Ranke szerint az ún. IV. századi "constantinusi fordulat gutaütésként érte a bibliai kereszténységet".

A regényben szereplő Sir Leigh Teabing feltételezése szerint is Nagy Constantinus uralkodása és egyházpolitikája nagymértékben meghatározta a kereszténység későbbi történelmét. Vajon igazak-e a könyvben leírt állítások? Mennyiben felelős a IV. századi római császár a kereszténység ilyen mérvű változásáért, torzulásáért, és menynyiben voltak felelősök a kora keresztény egyház tanítói és vezetői? Teabing szerint a nagy constantinusi fordulat három pontban változtatta meg alapvetően a keresztény vallás gyakorlatát:

  • a keleti misztériumvallásokból hozott szimbólumok és szertartások beépülése a keresztény tanításokba és liturgiába,
  • a karácsonyünneplés, amely az ősi Mithraskultusz egyik elemének beolvasztása a keresztény ünnepkörbe,
  • a keresztények heti nyugalomnapjának, a szombatnak vasárnapra való változtatása.

Az első két változtatással a következő számunkban szeretnénk részletesebben foglalkozni, az utóbbival, vagyis a szombat-vasárnap kérdéssel e tanulmányuk keretében - természetesen a teljesség igénye nélkül. Tesszük ezt azért is, mivel nemcsak történelmi szempontból lehet érdekes, hogy miként változott át a Jézus és az őskeresztények által ünnepelt heti szombatnapi nyugalom vasárnapünnepléssé, hanem úgy gondoljuk, érdemes azon is elgondolkodni, hogy a ma élő keresztények nagy részének fogalma sincs arról: emberi hagyományt követnek isteni rendelés helyett. Hogy ennek a fontos kérdésnek személyesen is utánajárjunk és lépésről lépésre átgondoljuk, röviden a következő alapvető kérdésekre kell választ kapnunk. A Szentírás szerint:

  • Jézus mely napot szentelte a heti nyugalomnapnak?
  • Szándékában állt-e a szombatünneplést megváltoztatni vagy eltörölni?
  • Jézus mennybemenetele után az apostolok és a tanítványok melyik napot ünnepelték rendszeresen: a szombatot vagy a vasárnapot?
  • Mi idézte elő az első századokban a szombatünneplés vasárnapra változtatását a Római Birodalomban?

 

1/7

 

 

Jézus és a szombat

"És ment (Jézus) Názáretbe, a hol felneveltetett: és bement szokása szerint szombatnapon a zsinagógába, és felállt olvasni. És lement Kapernaumba, Galilea városába, és tanította azokat szombatnapokon." (Lukács 4,16, 31)

Ezekből az igékből egyértelműen kiderül, hogy Jézus nem csak eszmeileg tisztelte a szombat napját, a gyakorlatban is ünnepelte. Azonban egészen másként töltötte be Jézus a Tízparancsolat negyedik parancsolatát, mint korának vallási vezetői, akik emberi előírások, szabályok, ceremóniák végeláthatatlan sorával terhelték meg a szombati nyugalomnapot. Jézus ennek megváltoztatására, eredeti rendeltetésének helyreállítására hívta fel az írástudók és a nép fi gyelmét.

"Akkor szólt Jézus a sokaságnak és az Ő tanítványainak, mondván: Az írástudók és a farizeusok a Mózes székébe ülnek, annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik. Mert nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik, de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni." (Máté 23,1-4)

Jézus természetesen nem megváltoztatni vagy eltörölni jött a szombat törvényét. A Biblia egészének tanúsága szerint Ő maga alapította, s nem csak a zsidó nép - mint sokan gondolják -, hanem az egész emberiség számára. "És mondta nékik: a szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért. Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura." (Márk 2,27-28) Jézus Krisztus szombatnapi gyógyításaival, csodáival is - amiért az írástudók meg akarták ölni - azt kívánta érzékeltetni, hogy Isten világrendjében nem lehet szembeállítani a törvény megtartását a szeretet gyakorlásával. "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." (Máté 5,17) Csodáival és gyógyításaival inkább azt kívánta kifejezni, hogy Isten mindennap szereti elbukott teremtményeit, a nyomorúságban lévő emberiséget, ezt szombatnapon sem függeszti fel. (Az ószövetségi papság számára is a legaktívabb munkanap a szombat volt.) "Jézus pedig felelt nékik (szombatnapon): Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom." (János 5,17)

Jézus a nagy apokaliptikus beszédében annak is nyomatékot adott, hogy második eljövetele előtt, a történelmi megpróbáltatások idején nem hogy érvényét veszítené, hanem különösen felértékelődik majd ennek a napnak a jelentősége. "Imádkozzatok pedig, hogy a ti futásotok ne télen legyen, se szombatnapon." (Máté 24,20)

A szombati nyugalomnap nem zsidó vallási előírás, hanem a Teremtő példaadása az ember helyes időbeosztására (Mózes I. könyve 2,2-3). A szombat helyes megünneplésével az ember egyre közvetlenebb kapcsolatba kerülhet Teremtőjével és Megváltójával, s ezáltal megvalósulhat az az eredeti isteni elképzelés, hogy a teremtmény Teremtőjéhez, vagyis Jézus Krisztushoz váljék jellemében mind inkább hasonlóvá.

<< előző oldal

2/7

következő oldal >>

 

1. Pogány elemek megjelenése a kereszténységben

2. Jézus és a szombat

3. Jézus korában melyik nappal kezdődött a hét, s az apostolok mely napot ünnepelték?

4. Zsidóellenes, antijudaista irányzatok felerősödése a Római Birodalomban

5. A szombatünneplés fokozatos meggyengülése

6. Hogyan esett a választás a vasárnapra?

7. Végkövetkeztetések, tanulságok

 
Nyomtatható változat        Küldés e-mail-ben

 

Jézus korában melyik nappal kezdődött a hét, s az apostolok mely napot ünnepelték?

"Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, Mária, a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásároltak, hogy elmenvén megkenjék őt." (Márk 16,1)

"A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz mentek, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velük." (Lk 24,1)

E két igét egybevetve egyértelmű, hogy a hét első napja a vasárnap, következésképp utolsó napja a szombat volt. A Föld teremtésekor Isten minden időkre nézve meghatározta időszámításunkat, helyet hagyva a teremtés emlékünnepének (1Móz 2,2-3). Továbbá az alábbi igékből egyértelművé válik, hogy Jézus feltámadása után semmit sem változtatott az édeni eredetű szombati nyugalomnap megtartásán. Az apostolok istentiszteleti gyakorlata is igazolja ezt.

"Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérték a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nekik ezen beszédeket... A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűlt az Isten igéjének hallgatására." (Ap csel 13,42. 44)

"És szombatnapon kimentünk a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni, és leülvén, beszélgettünk az egybegyűlt aszszonyokkal." (Ap csel 16,13)

De vajon milyen hatások érték már a korai kereszténységet a római birodalomban, hogy a III-IV. századtól a keresztények többsége valóban áttért a vasárnap ünneplésére? Az alábbi dokumentumok és idézetek egyértelműen rámutatnak ennek társadalmi, politikai és egyháztörténeti hátterére. Döbbenetes, hogy a Tízparancsolat ellenében már az első századoktól kezdve felváltja az eredeti szombati ünnepnapot a vasárnapi istentisztelet órája.

<< előző oldal

3/7

következő oldal >>

 

1. Pogány elemek megjelenése a kereszténységben

2. Jézus és a szombat

3. Jézus korában melyik nappal kezdődött a hét, s az apostolok mely napot ünnepelték?

4. Zsidóellenes, antijudaista irányzatok felerősödése a Római Birodalomban

5. A szombatünneplés fokozatos meggyengülése

6. Hogyan esett a választás a vasárnapra?

7. Végkövetkeztetések, tanulságok

 
Nyomtatható változat        Küldés e-mail-ben

 

 

A Da Vinci-kód egyháztörténeti szempontból

Zsidóellenes, antijudaista irányzatok felerősödése a Római Birodalomban

Néró halálát követően (i. sz. 68.) a zsidók - akik addig előnyös pozíciókat élveztek - igen népszerűtlenekké váltak a Birodalom szemében. Fel-feltörő nacionalista érzelmeik mindenfelé erőszakos lázadásokat robbantottak ki a Római Birodalom területén. Az első felkelés i. sz. 66-70-ben volt, melynek 600 ezer zsidó áldozata volt, melyről szemtanúként részletes beszámolót közöl Josephus Flavius A zsidó háború című könyvében. A második az ún. Bár Kochba-felkelés volt (i. sz. 132-135), melyben egész Jeruzsálem elpusztult. E két jelentősebb háború közötti időszakot számos judaista zendülés jellemzi Alexandriában, Cézáreában és Antiókhiában. A zsidóság ezen magatartása természetesen nem maradt ellenhatás nélkül a római hatalmi elit és az értelmiség részéről. Egyre negatívabb megítélés alá esett, nemcsak a zsidóság mint nemzet vagy mint a birodalmon belüli etnikum, hanem vallásuk, a judaizmus is, amely a Róma-ellenes lázadásoknak és háborúknak eszmei alapját képezte. A római történetíró, Dio Cassius (i. sz. 150-220) írása leleplezi azt a haragot és gyűlöletet, amely a rómaiakban a zsidók ellen élt: "Időközben a zsidók vezetőjükké tettek egy bizonyos Andreast Cyrene tartományban, és elpusztították mind a rómaiakat, mind a görögöket." A történetíró szerint "a zsidók képesek lennének megenni áldozataik húsát, beleikből övet csinálnának maguknak, vérükkel kennék ki magukat, bőrüket öltözet gyanánt viselnék; sokakat kettéfűrészeltettek fejtől lefelé, másokat vadállatok elé vetettek, még másokat gladiátorokként harcra kényszerítettek. Összesen 220 ezer személy pusztult el. Sok hasonló erőszakos tettet követtek el Egyiptomban és Cipruson is..."

A római értelmiség is megindította a zsidóság elleni támadását az irodalom eszközével. Cicero, a híres szónok "barbár babonának" titulálta a zsidó vallást, majd Senecával az antiszemitizmus irodalmának egész hulláma indult el a 60-as évektől. A buzgó sztoikus "ez átkozott faj - sceleratissime gentis" - szokásait főleg szombattartásukért gúnyolta: "Azzal, hogy a heti nyugalomnapot bevezették, életüknek szinte egy negyedét elfecsérlik, mivel nem csinálnak semmit, amikor pedig sürgősen tenni kellene, gyakran szenvednek vereséget."

Quintilianus (i. sz. 35-100) Mózesre mint a "más népekre ártalmas babona alapítójára" hivatkozik. Martialis (i. sz. 40 k.-104) szerint "a körülmetélt zsidók és szombatjuk az elfajzás aforizmái". Plutarchos (i. sz. 45 után-120 után) a babonás nemzetek közé sorolja a zsidókat, szombatünneplésüket pedig a görögök részére is áthagyományozott számos barbár szokás egyikének tekintette. Tacitus (i. sz. 56 k.-?) történetíró gúnyolódó megjegyzése szerint a zsidók az Egyiptomból kiűzött leprásoktól származnak, és a leprás voltukra emlékeztetvén eltiltották őket a disznóhústól (ez a betegség igen gyakori volt a disznók között). Szombati tunyaságuk arra a napra emlékeztet, amikor Egyiptomot elhagyták. Valamennyi szokásuk - írja Tacitus - "perverz és fertelmes, s mint nép, egyedülálló módon hajlamosak a bujaságra".

Természetesen a zsidó nacionalista lázadások nemcsak a zsidók és a rómaiak között ébresztettek mély ellenségeskedést, hanem a zsidók és a zsidó keresztények között is erős feszültséget generált. Justinus (i. sz. 100-165) arról számol be, hogy "a mostani zsidó háborúban Bár Kochba elrendelte, hogy a keresztényeket is vessék alá szörnyű kínoknak, ha nem tagadják meg és káromolják Jézus Krisztust"

<< előző oldal

4/7

 

A szombatünneplés fokozatos meggyengülése

Már a második századtól kezdve a keresztények körében is egyre erőteljesebb formában jelenik meg a szélsőséges zsidó lázongásoktól és a fanatikus vallási megmozdulásoktól való eszmei, vallási elhatárolódás. Mind a külső kényszerítő körülmények, mind pedig a belső szükségszerűség sok keresztényt arra bátorított ezekben az időkben, hogy radikálisan szakítsanak a zsidókkal. Külsőleg a zsidók és a császárság közötti konfl iktus léte tette szükségessé a keresztények számára, hogy kialakítsanak egyféle identitást, hogy a zsidók elleni elnyomó és büntető (adózási, katonai, politikai) intézkedéseket elkerüljék. Másrészt bizonyos mózesi rendelkezések betű szerinti megtartásához ragaszkodó judaista keresztények befolyása sarkallta a keresztényeket arra, hogy megszüntessék a judaizmussal való kapcsolataikat. Az új identitás kialakítása érdekében sok keresztény nem csupán negatív viselkedésmódot tett magáévá a zsidók mint nép iránt, hanem a jellegzetes zsidó vallásos ünnepeket, a húsvétot és a szombatot is a húsvétvasárnappal és a hetenkénti vasárnappal pótolta. Ez a cselekedet nyilvánvaló módon tájékoztatja majd a római hatóságokat arról, hogy a keresztények megszabadultak a zsidó vallás kötelékeitől, és a birodalom feddhetetlen állampolgárai.

A keresztények többsége, hogy a birodalom iránti engedelmességét kifejezze és a gyakori keresztény üldözések miatt is ingatag fizikai, polgárjogi biztonságát megőrizze, inkább taktikus megoldást választott. Ahhoz, hogy a zsidósággal való együvé tartozás bélyegének még a látszatát is elkerüljék, a nyilvánvaló elkülönülés kifejezéseként a szombat helyett fokozatosan áttértek a Római Birodalomban is sokak által gyakorolt vasárnapünneplésre. Ehhez persze különféle eszmei és spekulatív bibliai magyarázatokat kerestek a zsidóságtól való elhatárolódásukat igazolva, melyek természetesen igen távol estek az eredeti bibliai tanításoktól. A Tízparancsolat negyedik parancsolatának helyes képviseletét felváltották a Biblia egészséges gondolkodásmódjától idegen teologizáló-filozofáló eszmefuttatások.

Az egyik jelentős korabeli egyházatya, Barnabás 130 körül írott levelében a következőket találjuk: "A Tízparancsolatban, melyet az Úr a Sínai-hegyen személyesen mondott Mózesnek, írva van a szombatról: És szenteljétek meg az Úr szombatját tiszta kézzel és tiszta szívvel. És más helyen ezt mondja: Ha fiaim megtartják a szombatot, rájuk árasztom irgalmasságomat. Azt a szombatot említi, amely a teremtés kezdetén adatott: Hat nap alatt teremtette Isten kezének műveit, és a hetedik napon beteljesítette, és megpihent azon a napon és megszentelte azt... És megpihent a hetedik napon – annyit jelent: amikor eljön az Ő Fia, eltörli a törvénytelenség idejét, megítéli az istenteleneket és a Napot, a Holdat, a csillagokat elváltoztatja, akkor majd szépen megpihenik a hetedik napon... Azt mondja még nekik: Újholdjaitokat és szombatjaitokat ki nem állhatom. Látjátok hogyan beszél: nem a mostani szombatjaitok kedvesek nekem, hanem az, amit alkottam, melyen mindentől megnyugodva létrehozom a nyolcadik nap kezdetét, azaz egy másik világ kezdetét. Ünnepeljük azért örömmel a nyolcadik napot, melyen Jézus is feltámadott halottaiból, megjelent és felment a mennyekbe." (William H. Shea, A szombat Barnabás levelében, AUSS, 1966/4.)

A szombatot minden idői, eredeti jelentésétől és kötelezettségétől megüresítették egy olyan spekuláció segítségével, ami a vasárnapot mint a nyolcadik napot felsőbbrendűnek tekintette. Ezt a napot tekintették az új, az örök világ kiábrázolódásának, a lélek nyugalma, a kegyelem és a tökéletesség felsőbbrendű törvényének, valamint Krisztus és a hívők közötti örök kapcsolatnak. A nyolcadik napnak felmagasztalt jelentésével szemben a hetedik napi szombatot lealacsonyították.

Néhányan arra törekedtek, mint például Irenaeus, Tertullianus és Órigenés is, hogy Isten törvényének és természetének változhatatlan voltát megvédjék és a szombatot inkább egyházi és spirituális jelképként mutassák be, ám ezzel egyidejűleg kétségbe vonták örök érvényű kötelezettségét. Ezek a polémikus és igen gyakran abszurd érvelések azért jöttek létre, hogy a szombat rovására igazolják és magasztalják a vasárnapot, mely által a korabeli keresztények kifejezték a judaizmussal való szakításukat.

<< előző oldal

5/7

 

Hogyan esett a választás a vasárnapra?

Nem lehet kizárólag negatív antijudaista motivációk alapján magyarázni, hogy az istentisztelet új napjául a vasárnapot választották. Ezt a célt a keresztények azzal is elérhették volna, ha a pénteki napot Krisztus passiójának emlékére ünnepnapként fogadják el. Kimondhatjuk, hogy az antijudaizmus termelte ki annak szükségességét, hogy a szombati istentiszteleti napot mással pótolják, de ez még nem magyarázza meg, miért esett a választás a vasárnapra. Erre a kérdésre máshol kell keresni a választ.

Általánosan elismert, hogy a Római Birodalomban a Nap-imádás a római vallás egyik legősibb eleme volt. Az I. század végéig a rómaiak a napkultusznak egy bizonyos fajtáját ünnepelték, de a II-III. századtól kezdve a keleti Nap-kultusz változata is kiterjesztette befolyását Rómára és a birodalom többi részére. Mivel a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap napját vasárnapon ünnepelték - az angol és a német nyelv máig őrzi ennek eredetét: Sunday, Sonntag. Valószínű, hogy a Mithras-kultusz tiszteletét is ezen a napon tartották birodalomszerte.

A keresztény vasárnap és a Nap napjának pogány tisztelete közötti kapcsolat Eusebius kora (i. sz. 265-339) előtt nem volt nyilvánvaló. Noha az egyházatyák gyakran hivatkoztak Krisztusra mint az "igazi világosságra és az Igazság Napjára", de Eusebiust megelőzően egyetlen szándékos kísérletet sem tettek arra, hogy a vasárnap megünneplését a Nap napja szimbolizmusának eszközével igazolják. Eusebius a 91. zsoltárhoz írt kommentárjában utal először arra, hogyan kapcsolódik Krisztus megünneplése a szombat helyett a Nap napjához, vagyis a vasárnaphoz.

"A Logos az Újszövetség útján már átalakította a szombat ünnepét a világosság feltámadására. Az igazi nyugalom egy típusát az Úr szabadító napjában, a világosság első napjában már nekünk adta a világosságnak ezen a napján, a Nap első és igazi napján, amikor hat munkanap után összegyülekezünk... Mindazt, amit a szombat napjára írt elő Isten, áthelyeztük az Úr napjára, minthogy hitelesebb és többre értékelt, s főleg tiszteletreméltóbb, mint a zsidó szombat. A világ teremtésének ezen a napján valójában az történik, amit Isten mondott: Legyen világosság, és lett világosság. Ezen a napon is az történik, hogy az Igazság Napja lelkünk számára már feltámadott." (Eusebius, Commmentaria in Psalmos, 91, PG. 23., 1169-1172.) Jeromos (i. sz. 340-420) is szinte szó szerint ismétli meg ezt, amikor azt magyarázza, hogy: "Ezt a pogányok részéről Nap napjának nevezett napot tiszteljük meg a legszívesebben, mert ezen a napon jelent meg a világ Világossága, és az Igazság Napja is ezen a napon támadt fel." (Jeromos, In die dominica Paschae homilia, CCL. 78. 550.)

A laodiceai zsinat (i. sz. 364.) 29. kánonja pedig már világosan megtiltja a szombat tiszteletét, és munkát rendel el azon a napon, hogy a vasárnap iránti különleges tiszteletüket kifejezésre juttassák: "A keresztények ne zsidózzanak azáltal, hogy szombatnapon megnyugszanak, hanem dolgozzanak azon napon, és inkább az Úr napját illessék tisztelettel, mint keresztények. Ha azonban bárkit is zsidózáson fognak, szakíttassék el a Krisztustól."

A 16. kánon azonban elismeri a szombat különleges természetét, mert megfogalmazza, hogy "olvassák szombaton az evangéliumot más írásokkal együtt" (Mansi, II., 569-570. o.).

Ezek fényében a bibliai szombatnap vasárnapi ünneplésének hivatalos bevezetése immár nem jelenthetett akadályt Nagy Constantinus császár számára. Ebben a megközelítésben tehát nem az uralkodó egyedülálló érdeme volt - ahogy ezt Dan Brown a Da Vinci-kódban írja -, hogy a keresztények szombatja egy pogány isten vasárnapjává változott.

"Constantinus 310-től az Aurelianus által 274-ben bevezetett napkultusz, a Sol Invictus híve volt. A birodalomban elhatalmasodó és kezelhetetlennek látszó belső és külső problémák világossá tették a császár számára, hogy a hatalom legfontosabb és legsürgetőbb feladata egy olyan vallási rendszer kiépítése, amely megvalósíthatja a birodalom összlakossága vallási értelemben vett tömörítését, melynek felépítése hierarchikus rendű, működése jól átlátható és ellenőrizhető." (Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem, 50. o., Sola Scriptura Lelkészképző és Teológiai Főiskola, Budapest, 2000)

Miután a kereszténység bibliai fundamentumai igen meggyengültek a III-IV. századra, és számos pogány elemet és kultuszt beolvasztott gyakorlatába, a Római Birodalomban élő pogányság részéről már nem jelenthetett különös "áldozatot", hogy felvegyék a birodalom hivatalos vallását, a kereszténységet. Egy találó megfogalmazás szerint sajnos a kereszténység ekkor nagyrészt már olyan állapotban találtatott, hogy "a pogányság tömegei megtéretlenül sétáltak be az egyházba, bálványaikkal együtt". Természetesen a kezdeti időszaktól fogva mindig is volt egy "kisebbség" az ún. hatalmi kereszténység mellett, amelynek tagjai folyamatosan őrizték és képviselték a bibliai elveket, benne a Tízparancsolat által meghatározott szombatot is.

Nagy Constantinus pénzein is sokáig volt látható a napisten képe, de kétségtelen, hogy i. sz. 313-ban, a milánói türelmi rendelet után már kereszténynek tartotta magát. Törvényhozásában is keresztény eszméket kívánt követni.

321-ben hozott törvénye elrendelte a törvényszékek zárva tartását a "Nap tiszteletre méltó napján", kivéve azt az esetet, ha rabszolga-felszabadításról volt szó. A vasárnapi munkavégzést általában helytelenítette, csak a mezőgazdaságban engedte meg. Megszüntette a régi szokást, mely szerint a földművesek hét napon át dolgoztak, a nyolcadik napon pedig piacot tartottak. Elrendelte, hogy a hetedik napon tartsanak piacot, "a nyolcadik nap" ugyanis a keresztények istentiszteleti napja, de a napisten ünnepe is.

<< előző oldal

6/7

 

Végkövetkeztetések, tanulságok

Végső soron megállapíthatjuk, hogy a vasárnapünneplés elfogadása a szombat helyett nem Krisztus vagy az apostolok tekintélye alapján történt, hanem néhány évtizeddel később – először valószínűleg a római gyülekezetben, külső körülmények nyomására és csábítására. A vasárnap mellett állást foglaló, legkorábbi teológiai érvelések sem bibliai tanítást tükröznek, hanem inkább polémikus érveket sorakoztatnak fel. Tehát a vasárnap nem apostoli előírásnak köszönhetően vált istentiszteleti és nyugalomnappá, hanem leginkább az egyházi tekintélyek által gyakorolt befolyás révén. Ezt a magyarázatot katolikus teológusok és történészek is megalapozott ténynek tekintik. Aquinói Szent Tamás például félreérhetetlenül ezt állítja: "Az új törvényben az Úr napjának megünneplése a szombat megtartásának helyét nem szabály útján, hanem a gyülekezet rendelkezése és a keresztény emberek szokása alapján foglalta el." (Summa Teologica, 1947, II.Q. 122. Art. 4., 1702. o.)

Vincent J. Kelly az 1940-es években az amerikai katolikus egyetemen megtartott előadásában szintén megerősíti: "Néhány teológus úgy vélekedik, hogy Isten azon a módon határozta meg a vasárnapot közvetlenül az Új Törvényben, hogy a szombat helyébe Ő léptette a vasárnapot. Ezt a teóriát azonban már teljesen feladták. Most az az általánosan elfogadott nézet, hogy Isten egyszerűen hatalmat adott az egyháznak, hogy bármelyik napot vagy akár napokat érvényesítsen és tekintsen alkalmasnak szent nap vagy napok gyanánt. Az egyház a vasárnapot választotta, a hét első napját, és idővel más szent napokat is hozzátett."

Az 1530-ból való Ágostai hitvallásban is ezt olvashatjuk: "Megemlítik a szombatnapot, amelyet nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel vasárnappal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombat nap megváltoztatását. Bizony nagy az egyház hatalma – állítják –, hogy még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott." (Az egyházi hatalom c. fejezetből, 30–33. szakasz, Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai, I., Bp., 1957, 57–58. o.)

Gasparo Del Fosso, Reggio érseke 1562-ben, a tridenti zsinat megnyitásakor elhangzott beszédében ezt mondta: "Nemde az egyház tette a vasárnapot a szombat helyére, amelyet maga Isten alapított?" (Mansi: Amplissima Coll Concil, XXIII., 526–533.)

Figyelemre méltó megállapítást olvashatunk a vasárnap eredetével és ünneplésével kapcsolatban II. János Pál pápa egyik enciklikájában is: "E Krisztus-központú szempontból érthető meg egy másik szimbolikus jelentés, amit az Úr napjának a hívő gondolkodás és a lelkipásztori gyakorlat tulajdonít. Egy bölcs lelkipásztori megfontolás arra késztette az Egyházat, hogy tegye kereszténnyé a vasárnap számára a dies Solis, a Nap napja elnevezést, mellyel a pogány rómaiak jelölték e napot, s még mai nyelvekben is feltűnik. Így vonták ki a hívőket (pogányokat) azoknak a kultuszoknak a csábító hatása alól, melyek a Napot istenítették, és e nap ünneplését Krisztusra, az emberiség igazi Napjára irányították." (Dies Domini, II. János Pál pápa apostoli levele a vasárnap megszenteléséről, Szent István Társulat, Bp., 1998, 26–27. o.)

Ezek után már csak két rövid kérdésünk maradt. A vallásukat gyakorló keresztények többsége – a fent leírtak fényében – istentiszteletük napját melyik mércéhez igazítja leginkább: több évszázados, (jól) megszokott, egyházi hagyományokhoz, vagy a "sola Scriptura" (egyedül a Szentírás) elvéhez? A válasz mindenki számára egyértelmű. S vajon helyénvaló-e ez így?

Irodalomjegyzék
Dan Brown: A Da Vinci-kód, Gabo Kiadó, Budapest, 2004
Károli Gáspár fordítású Biblia
Samuele Bacchiocchi: A vasárnapünneplés kialakulásának történeti vizsgálata a korai kereszténységben, Gregorián Főpapi Egyetemi Nyomda, Róma, 1977
Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1988
Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem, Sola Scriptura Teológai Főiskola, Budapest, 2000

 

Asztali nézet