MENÜ

lelaci oldala
Isten hozott a weboldalra

 

                         Egy motoros története

 

                         Egy motoros küldte ezt a levelet. Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár.

                         "Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor

                         megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd

                         megkérdezte honnan jöttünk.

                         Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:

                         - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

 

                         Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

 

                         "Járjatok be minden földet,

                         Melyet Isten megteremtett,

                         S nem akadtok bizonyára

                         A magyar nemzet párjára.

                         Vajon mit kell véle tenni:

                         Szánni kell-e vagy megvetni? -

                         Ha a föld isten kalapja,

                         Hazánk a bokréta rajta!

 

                         Oly szép ország, oly virító,

                         Szemet-lelket andalító,

                         És oly gazdag!... aranysárgán

                         Ringatózik rónaságán

                         A kalászok óceánja;

                         S hegyeiben mennyi bánya!

                         És ezekben annyi kincs van, (itt hozzátette: "mert akkor még az övék

                         volt")

                         Mennyit nem látsz álmaidban.

 

                         S ilyen áldások dacára (itt: "innen nem kellene tovább mondanom, mert

                         olyan szomorú")

                         Ez a nemzet mégis árva,

                         Mégis rongyos, mégis éhes,

                         Közel áll az elveszéshez.

                         S szellemének országában

                         Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

                         S mindezek maradnak ott lenn.

 

                         Vagy ha éppen a véletlen

                         Föltalálja hozni őket,

                         Porban, sárban érnek véget,

                         Vagy az ínség zivatarja

                         Őket messze elsodorja,

                         Messze tőlünk a világba,

                         Idegen nép kincstárába,

                         És ha ott ragyogni látjuk,

                         Szánk-szemünket rájok tátjuk,

                         S áldicsőséggel lakunk jól,

                         Hogy ez innen van honunkból.

 

                         Ez hát nemes büszkeségünk,

                         Melyről annyiszor mesélünk?

                         Azzal dicsekedni váltig,

                         Ami szégyenünkre válik!...

                         Csak a magyar büszkeséget,

                         Csak ezt ne emlegessétek!

 

                         Ezer éve, hogy e nemzet

                         Itt magának hazát szerzett,

                         És ha jőne most halála,

                         A jövendő mit találna,

                         Mi neki arról beszélne,

                         Hogy itt hajdan magyar éle?

 

                         S a világtörténet könyve?

                         Ott sem lennénk följegyezve!

                         És ha lennénk, jaj minékünk,

                         Ezt olvasnák csak felőlünk:

                         "Élt egy nép a Tisza táján,

                         Századokig, lomhán, gyáván." -

                         Óh hazám, mikor fogsz ismét

                         Tenni egy sugárt, egy kis fényt

                         Megrozsdásodott nevedre?

                         Mikor ébredsz önérzetre?

 

                         (Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

 

                         Majd folytatta:

                         - "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"

                         Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.

                         A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott,

                         hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.

 

                         Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

 

                         Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem

                         illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros

                         imidzsébe. És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak

                         nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az

                         agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt

                         okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki.

                         Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú

                         öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt

                         odaad vadidegen embereknek.

 

                         Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.

 

                         Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy

                         mi dolguk a világban."

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet