MENÜ

lelaci oldala
Isten hozott a weboldalra

Logoterápia és vallás[1]

 

(Viktor E. Frankl és a „harmadik bécsi pszichoterápiai iskola”)

 

 

 

Bevezetés

 

A következőkben egyes tetteink és egész életünk értelméről lesz szó, elsősorban pszichológiai szempontból. Érdemes már a legelején elkülöníteni témánkat az „értelem” szó többi jelentésétől. A magyarban az „értelem” szó jelenti egyrészt azt a racionális képességünket, amellyel értelmes természetünknek megfelelően eligazodunk a világban (németül: Vernunft); másrészt egy szó, egy mozdulat jelentését is ezzel a szóval jelöljük (németül: Bedeutung); végül tetteink céljával, magyarázatával kapcsolatban is használjuk ezt a szót. Most az „értelem” szónak ez az utóbbi jelentése fog (elsősorban) szerepelni.

 

Camus a Sziszifusz mítosza c. esszégyűjteményét – amely a filozófia és az értelem kérdésével foglalkozik, és végül is az „abszurd” elfogadására jut – ezzel a mondattal kezdi: „Egyetlen valóban komoly filozófiai probléma van: az öngyilkosság. Az a döntés, hogy vajon megéri-e az élet a leélését vagy sem, megválaszolja a filozófia alapkérdését.”[2] Camus ezzel azonosnak mondja a filozófiát az értelem-kérdéssel, így egyszerre túl nagy és túl kicsi tisztelettel van a filozófia iránt. Ugyanis nem a filozófus az egyetlen, aki felveti az értelem kérdését, és a filozófiát sem lehet erre az egyetlen kérdésre visszavezetni. Mégis igaza van Camus-nek: az értelem kérdése a filozófiába vezet, és a filozófia az értelem kérdésébe torkollik.

Az irodalomban számtalan alkotás foglalkozik a szenvedés, az élet értelmének a kérdésével. Elég talán Babits Esti kérdésére gondolnunk. Az egyetlen mondatból álló vers középpontja a „miért élünk?”. A költő ebben a versében pazarul szórja a külön verset érdemlő hasonlattömbjeit: „s a felhők e bús Danaida-lányok / s a nap ez égő sziszifuszi kő” – de a középpontra koncentráló mondatszerkezet áthömpölyög ezeken a hasonlatokon az egyetlen kérdés felé: Miért élünk?

A filozófia is, az irodalom is a mi világunk jellegzetességéről (is) szól, amikor az élet értelmével foglalkozik. Valóban: az emberi természet igen erős igénye – és ezt ma egyre jobban érezzük –, hogy megtalálja az értelmét. Egy egyetemisták közt végzett reprezentatív felmérés[3] (több mint 10 ezer hallgatót kérdeztek meg) mutatja, hogy döntően (78%) ezt tartják fontosnak. Az alkoholisták közt legjellemzőbb (90%) az értelmetlenség érzése, a drog-függő emberek csaknem mindegyikénél „kimutatható” az „egzisztenciális vákuum”.

Talán saját életünkben is felmerült ez a könyörtelenül választ kényszerítő kérdés. Úgy is, hogy önmagunknak tesszük fel, úgy is, hogy más kérdezi. Nézett már a szemembe valaki, és mondta – nem letargikusan, nem egy „sorscsapás” okozta pillanatnyi elkeseredésében, hanem „racionálisan” végiggondolva – mondta: „Nézd, nincs értelme. Minek ez a néhány hónap, esetleg fél év? Minek?” Elgondolkodtunk-e már azon, hogy mit lehet mondani – mit mondanál, Kedves Olvasó (?!) – erre? Amikor a katekizmus tömör válaszai – „igaz” válaszai – egyszerűen súlytalanná válnak. Valamit, ami túl van a leckefelmondáson, valami hiteleset önmagad és az ilyen ember előtt?

 

Életünk értelme valamilyen tapasztalaton[4] nyugszik, vagy kérdőjeleződig meg. Önmagunk, a Te és az Egészen Más megtapasztalása adja a nyugalmat vagy nyugtalanságot. EGÉSZ-ségünket jelenti az egyre élőbb és éltetőbb kapcsolat Fölfelé – Istennel; befelé – önmagunkkal; és kifelé – embertársainkkal.[5] Az életünk keresztjét kifeszítő irányulások metszéspontja – talán mondhatjuk: Frankl szerint – a Logosz.

 

I. Frankl helye a mélylélektanban

 

Viktor E. Frankl 1905-ben született zsidó családból Bécsben, ahol ifjúkorában közvetlen közelről ismerkedhetett meg két mélylélektani iránnyal: a freudizmussal és az adleri individuál-pszichológiával. Hogy mégsem ezekhez csatlakozott, az döntően személyes tapasztalatainak következménye. Alapötlete – mint a többi iskolateremtő pszichológus esetében – egy gyermekköri élményéből származik. „Emlékszem, hogy fiatalemberként az érettségi évében igen sokat küzdöttem azzal az érzéssel, hogy végül is minden, egészében értelmetlen. És ez a birkózás végül egy ön-átgyúráshoz vezetett. És kitermeltem az ellenmérget saját nihilizmusom ellen.”[6] Azt, hogy a hiányzó „értelem-orientáltság” (Sinnorientierung) megbénítja az ember élet-akarását és veszélyezteti pszichikus egészségét, azt Frankl 1930 körül a bécsi fiatalok körében tapasztalta meg. Megfordítottját, hogy a pozitív „értelem-orientáltság” (legyen az politikai, családi, tudományos vagy vallási irányú) még a kilátástalan helyzetekben is a szellemi-morális túlélést eredményezi, azt önmagán és más zsidók közt a koncentrációs táborokban tapasztalta meg. Ott, ahol elvesztette első feleségét, szüleit és testvérét, ahol három évet töltött (Man’s Search for Meaning c. könyvében számol be emlékeiről; ez a könyv 1959 és 1979 között 60 kiadásban jelent meg, az USA-ban 2 millió példányban kelt el).

A „logoterápia” kifejezést 1926-ban (!) használta először egy előadásában; az alternatív kifejezést, az „Existenzanalyse”-t csak 1933-ban. Azóta 177 egyetemen tartott előadásokat, 26 könyvét 18 nyelvre fordították le, megteremtve az ún. harmadik bécsi pszichoterápiai iskolát, melynek hatása elsősorban Amerikában nagy. A logoterápia feladatát így fogalmazza meg: „Az ember az értelem, a logosz keresésében élő lény. Segítséget nyújtani az embernek az értelem megtalálásában – ez a pszichoterápia egyik feladata, viszont a logoterápiának a feladata.”[7]

 

Ez azt jelenti, hogy az ember nem egyszerűen ösztönkielégülés által akar visszatérni a megszokott feszültség-egyensúlyhoz (Homöostase), mint ahogy ezt Freud gondolta, s így számára az élet értelmének és értékének a kérdése a libido-kielégülés hiányának a következménye. Frankl szerint az ember belső nyugalmához egy egészséges feszültség is szükséges, mely az értelmesnek érzett feladatokból és célokból származik. Amíg fiziológiai és pszichikai, azaz ösztön- és reflex-meghatározott dimenzióján túl törekszik egy feszültségegyensúlyra, saját szellemi, noetikai dimenziójában kutat egy követelőző és kielégítendő „Mi végre” után. Ahol ez a „noodinamika” betöltetlen marad, ott keletkezik az „egzisztenciális vákuum”, mely céltalanság, közömbösség, értelmetlenség formájában jelentkezik. Ez nem feltétlenül vezet betegségre, de ahol igen, ott a neurózis egy sajátos formája jelenik meg, a „noogén neurózis”. Frankl szerint az átlagos népesség és a neurotikusok 20%-a szenved „értelmi neurózisban”. A noogén probléma megoldására az értelem-koncentrált szellemi pszichoterápiát ajánlja (amely segít felfedeztetni a médiummal élete, tevékenysége értelmét) – a pszichogén rendellenességre a pszichoanalízis, magatartás-terpápia és más irányok módszere alkalmas, melyek mellett tehát a logoterápia csak kiegészítő, támogató feladatot kaphat.

 

Mielőtt részletesebben elemeznénk Frankl elméletét, érdemes elhelyezni a logoterápiát a mélylélektani, pszichoterápiai irányok között, kapcsolatát fölvillantani a pszichoanalízissel.

A pszichológia, ez a „hosszú múltú, de rövid történetű tudomány” mai értelemben lényegileg a múlt század végén keletkezett – jóllehet múltja szinte az emberiséggel egyidős –, amikor a természettudományok módszerét igyekeztek alkalmazni a pszichikum vizsgálatára. Serkentő, de egyben óvatosságra intő véleményt mondott már Arisztotelész a Lélekről írt könyvének előszavában: „Ha a tudást úgy tekintjük, mint aminek értéke és méltósága van, akkor a tudás fajtái két dologban különbözhetnek egymástól. Egyrészt bizonyosságuk fokában, másrészt hogy melyiknek a tárgya értékesebb és érdekesebb. A lélekkutatás mindkét szempontból első helyre kerül. Azt kell hinnünk, hogy a lélek kutatása minden egyéb kutatás előbbre jutásához, elsősorban a természet megismeréséhez nagyon sokat ad. A lélek, úgy tűnik, minden élet alapelve… A lélek lényegéről helyes elképzelést alkotni azonban a lehető legnehezebb dolgok egyike.”[8]

Nyilván igaz ez az emberi lélekre is, s talán ezért váratott magára sokáig a pszichikum rétegeinek a feltárása, és a pszichológiának ez alapján történő fejlődése. Minden mélylélektani iskolának közös állítása az, hogy a pszichikum nem azonos a tudattal, sőt nem is az utóbbi a döntő az ember személyiségében, tevékenységében. A szerteágazó irányok rendszerezése is elég bonyolult. Talán – elég általánosan – azt mondhatjuk: mind a három lelki instanciának megvannak a szószólói – az Es ( = id) Freudban, az Ich ( =Ego) Adlerben, az Über-ich ( = superego) Jungban, Allersben, Franklban talált szószólóra[9]. Ennek megfelelően mást és mást tartanak a tudattalan ösztönök közül az alapösztönnek. Így Freud az öröm akarásának a vágyát (Wille zur Lust), Adler a hatalom akarásának a vágyát (Wille zur Macht), Jung az önmegvalósítás, az individuáció akarásának a vágyát (Wille zur Selbstwerdung), Frankl az élet értelme akarásának a vágyát (Wille zum Sinn), újabban Clinebell a kapcsolat akarásának a vágyát (Wille zur Beziehung – így számára az egzisztencia „coegsistentia”) tartotta alapvetőnek[10]. Talán az emberben lévő alapvető vágy koronként is változik – erre utal Frankl egyik előadásában: „Minden kornak megvan a neurózisa – és minden kornak szüksége van a pszichoterápiájára.”[11]

 

Frankl több pontban lényegesen különbözik Freudtól[12] (aki kezdetben segítette Franklt, első cikkét ő jelentette meg). Szerinte Freud legnagyobb érdeme, hogy hozzáférhetővé tette a tudattalant (kezdetben a hipnózis, majd a „szabad asszociációk” és az álomfejtés módszerével). Azonban a rejtettel, elfojtottal való közlekedni tudásunknak kétirányúnak kell lenni: szükség van bizonyos tudattalan tartalmak tudatossá tételére a gyógyuláshoz, az önreflexióhoz, de arra is, hogy ismét tudat alá süllyedjenek már felhozott tartalmak, hiszen a tartóssá vált, aprólékos önmegfigyelés („hiperreflexió) kifejezetten káros. A tudattalannal kapcsolatban azt is hangsúlyozza Frankl, hogy nem csak negatív tartalmak, motívumok kavarodnak benne, hanem mindenfajta, tehát pozitív élmények és indítékok is.

A neurózisok gyógyításában az „analízis” feltétlen szükségességét sem tartja, hiszen a neurózist – bizonyos értelemben – reflex-mechanizmusnak is fel lehet fogni, így a tulajdonképpeni, manifeszt neurózis másodlagos tényező, a kiépült reflexpályák közvetlen következményeként áll elő, vagyis megszüntethető – a tulajdonképpeni ok feltárása nélkül – a reflexpályák leépítésével.

Az „örömelv”-től határozottan elhatárolja Frankl a logoterápiát: szerinte nemcsak az orvos számára nem érvényes, hanem mint az emberről szóló állítás sem tartható sokszor, így nemcsak nem pszichoterapeutikus maxima, nem is pszichológiai elv, inkább patológikus elv. Hiszen eredendően, tehát normális esetben az ember számára sohasem egy puszta gyönyörről van szó, hanem mindig csak egy „értelemről”: az öröm mindig következmény, nem pedig maga a acél; effektus, nem intenció. De ott, ahol célként lép fel, már el is hibáztatott.[13]

Frankl szerint a pszichológusnak ma már nem csak fiziológiai, lelki vonatkozásokkal kell foglalkoznia, hanem szellemiekkel is. Ez a meggyőződése vezeti Franklt, amikor élesen bírálja a pszichologizmust: Az orvosi-pszichológiai gondolkodásban tulajdonképpen csak a „szómáról” és a „pszichéről” volt szó, a kizárásos „tertium non datur” elfogadásával. Mintha nem is lenne szellemi az emberben! Ebben áll – Frankl szerint – a pszichologizmus legnagyobb veszélye. „Hogy ezt csak egyetlen példán megmutassuk, jellemezhetjük az ilyen pszichologisztikus pszichoterápiát úgy, hogy az ember ’metafizikai igényét’ csak egy neurózis szimptómájának tekinti. Ennek megfelelően a pszichoterapeutikus kezelés az ember metafizikai igényének ’elfojtására’ irányul, tehát pont arra neveli az embert, amit Scheler egyszer ’methaphysischer Leichtsinn’-nek (metafizikai könnyelműség) nevezett.” Ezzel szemben a logoterápia éppen az ember „metafizikai könnyelműsége” ellen lép fel, főleg ott, ahol a lelki szenvedés mögött szellemi igény, szellemi szükség húzódik meg.

 

II. A logoterápia emberképe

 

A logoterápia mögött kirajzolódó emberkép legfontosabb vonása a Frankl által öntranszcendenciának nevezett értelmi orientáció. Ennek megvalósulása abban áll, hogy lehetővé teszi az embernek valami vagy valaki felé fordulását (ezt egyébként Scheler, Brentano, Husserl Intencionalität-nek nevezi).

„Ezen azt az alapvető antropológiai tényállást értem, hogy az ember mindig valami önmagán túlira utal, ami már nem önmaga – valamire vagy valakire: egy értelemre (Sinn), amelyet ott betölt az ember, vagy egy embertársi létre, amellyel ott találkozik. Csak abban a mértékben valósítja meg önmagát az ember, amilyen mértékben transzcendálja saját magát: egy dolog szolgálatában vagy egy másik személyre irányuló szeretetben! Más szóval egészen csak ott ember az ember, ahol feloldódik teljesen egy dologban vagy odaadja teljesen magát egy másik személynek. És egészen önmaga lesz, ahol önmagát elfelejti, ahol átsiklik önmaga fölött.”[14]

„Az értelem (Sinn) és érték az a logosz, amely felé a psziché transzcendálja önmagát.”[15] Frankl itt „értéken” univerzális célokat ért, melyek után valaki törekszik, míg az „értelmen” azt a konkrét módot, ahogyan az egyén a maga személyiségének és szituációjának megfelelően értéket valósít meg. Az öntranszcendenciát (motiváltságot) azáltal tapasztalja meg az ember, hogy a sokféle lehetőség közül eggyel foglalkozik, amely számára – alkalmasság, helyzet, meggyőződés szempontjából – gyakorlatilag minden életterületen nyitva állhat. Ez három értékkategóriára [16]vezethető vissza:

1. „Teremtő érték” (Schöpferische Werte): röviden ez az „Arbeitsfäigkeit”, az az érték, amely aktivitás által valósítható meg. Modernebbül szólva: az az esély, hogy meg tudjuk tapasztalni önmagunkat hathatósan és kompetens módon a kereső munkában vagy a szabadságban, és így kielégíthető az ember számára alapvető tevékenységi motiváció, amely az akarat alapjául szolgál az önállításban és egy speciális teljesítményben. Ez a kielégítés – így lehetne magyarázni Frankl nézetét más szemszögből – közvetlenül boldogítóan, felszabadítóan és önértékesítően hat. Megszünteti az inaktivitást, unalmat, és bizonyos körülmények közt az erőtlenséget is, és azt az érzést kelti, hogy magát az életünket tudjuk alakítani (Rotter szerint „belső kontroll-tudat”), és eljuthatunk az Én „teremtő expanziójához” (Bühler). Hogy a „teremtő értékek” mennyire fontosak az ember számára, azt jól mutatják a társadalomtudományi vizsgálatok.

2. „Élmény-érték” (Erlebniswerte): ezt akkor tapasztaljuk, ha felfedezzük a szépséget a természetben vagy a művészetben, vagy ha megéljük a barátságot, szeretet-viszonyt, harmonikus családi életet, vallási meditációt és ünnepet – röviden: ezt az „élmény befogadására való képességünk” (Erlebnisfäigkeit) általtapasztaljuk meg. Az ilyen értelem-megtalálás (Sinnerfüllung) gyakran „teremtő értékeket” is tartalmaz. Ez az érték-kategória arra emlékeztet, hogy az öntranszcendencia Frankl számára nemcsak a kötelesség és felelősség irányába, hanem az öröm és élvezet irányába is jelenthet odaadást („irányulást”, „rányílást”). Talán motivációelméletileg még jobban megalapozhatná a logoterápia az „élményértékre” való utalást, ha konfrontálná ezt Henry A. Murray „Ausschlussmotiv”-jával, Carl Rogers gondolataival, melyek a kapcsolatokban található empátiára vonatkoznak, és Daniel E. Berlyne „Neugiermotiv”-jával. Erősítené, sőt bebizonyíthatná ezt az elméletet az a szociálpszichológiai kutatás, amely azt mutatja, hogy a házassági és családi béke szorosan összekapcsolódik az „élettel való megbékéléssel”, és fordítva: a kapcsolatokkal küzdő ember leggyakrabban válik öngyilkossá (gyakrabban, mint akinek iskolai vagy hivatásbeli teljesítmény-problémája van).

3. „Beállítódás-érték” (Einstellungswerte): ezt akkor valósítja meg egy ember, ha – úgyszólván passzív módon – egy megváltoztathatatlan állapotot, pl. egy szeretett ember betegségét, távolodását vagy elvesztését bátran és méltóan magára veszi. Ha mindezek ellenére ezt feladatnak, lehetőségnek látja önmaga érlelődésében, és azt heroikus, teljesen személyes teljesítménnyé változtatja – röviden: szenvedékenysége által, amelyet akkor kell megélni, amikor nincs semmi lehetőség már a munkára és élményszerzése való képességre.

 

A logoterápia az emberi egzisztencia három dimenzióját[17] különbözteti meg: a biológiait, pszichológiait és a noológiait, amelyet Frankl „tulajdonképpeni emberi” dimenziónak nevez. De amióta emlékünk van régi emberektől, azóta újra és újra olvashatunk arról a meggyőződésről, hogy létezik egy, az emberi korlátos értelem számára elérhetetlen dimenzió is. Frankl ezt „szuprahumán” dimenziónak nevezi.

Próféták, misztikusok, művészek biztosítanak minket erről. Nagy vallások eredetileg ilyen „kegyelemmel teljes egyének” vízióin nyugodtak, melyek aztán továbbadattak, dogmákban, rítusokban és szabályokban konzerválódtak. És ez a közvetett kapcsolat a szuprahumán dimenzióval segíti a hívő embereket az értelem megtalálásában. Rövid pillanatokra eljuthat minden ember ennek a szuprahumán dimenziónak a peremére, melyről Frankl azt írja, hogy ez az a dimenzió, melyben az emberi lét végső értelme nyugodhat. Ez nem magasabb az értékelő vagy morális értelemben, hanem átfogóbb. Ahogy a pszichikus dimenzió a biológiait, és a humán a pszichikust, úgy fogja át a suprahumán a humán dimenziót.

A logoterápia képviselői meg vannak győződve arról, hogy szüksége van az embernek a transzcendenssel való találkozásra. Abraham Maslow[18] utal rá, hogy a „csúcsélmények” nem csak „kiválasztottaknak” adatnak, hanem mindenki átélheti őket, bár ennek intenzitása más és más. Sokan elvetik, nem figyelnek rá, mert nem fér be racionális világképükbe, vagy mert ultrakonzervatív, materialista vagy mechanikus alapmagatartásuknak ellentmond.

 

A szabadság emberi jelenség, de korlátozott. Frankl szerint[19] az ember nem független feltételeitől, de szabad arra, hogy állást foglaljon velük szemben, hiszen „nem határozzák meg azok őt egyértelműen”. Létezik egy játéktér, amelyen belül az ember kiemelkedhet feltételei közül, amivel tulajdonképpen az emberi dimenzióba lendül.”

Frankl meg van győződve arról, hogy az ember magatartását „nem a feltételek diktálják…, amelyek az embert körülveszik, hanem az ember által hozott döntések”. Óvakodnunk kell „egyrészt az emberi lét determinisztikus és mechanikus aspektusainak tagadásától, másrészt viszont a szabadság tagadásától is, mely az embernek lehetővé teszi, hogy ezek fölé az aspektusok fölé emelkedjék. Tulajdonképpen… nem a determinizmus tagadja az ilyen szabadságot. Sokkal inkább a ’pán-determinizmus’, mely elköveti azt a hibát, hogy tagadja az emberi szabadságot. Valójában tehát az alternatíva nem így hangzik: ’indeterminizmus vagy determinizmus’, hanem ’determinizmus vagy pan-determinizmus’. Freud elméletileg a pan-determinizmust képviselte, a gyakorlatban azonban az ember szabadságára is figyelt. A Psychoanalyse und Libidotherapie c. művében még azt magyarázza: a pszichoanalízis célja, „hogy az Ich-nek megteremtse a szabadságot arra, hogy így vagy úgy döntsön”[20].

 

Frankl számára a szabadság az öndistanciálás képességét jelenti, azt a képességet, hogy önmagunkról állást tudunk foglalni, kívülről tudjuk látni önmagunkat. Ez azt jelenti, hogy nézőpont-váltás, attitűd-váltás következtében az ember szinte rálát önmagára, és egyszerre tünetként látja problémáját, mely már nem borítja el egész önmagát, teljes életét. A pán-determinizmus tagadja ezt a képességet, vagy legalábbis korlátozza, mert csak inger, ösztön és elfojtás-mechanizmusok létét fogadja el. Ha valaki nem akceptálja az ember szabad akaratát, akkor – antropológiailag – egy „zárt rendszer” mellett kötelezi el magát, amely nem teszi lehetővé, hogy az ember önmaga találja meg az értelmet és az értéket.

A természettudomány vak a célokra és az értelemre. Hasonlattal: ha egy görbét vertikális síkon rajzolunk, és ezt a síkot egy horizontálissal elmetsszük, akkor a metsző síkban a görbének egy-egy pontja van csak, de az is kiszakítva környezete összefüggéséből. „A természettudományos világ- és emberképben hiányzik a kapocs, amely az egyes jelenségeket egymáshoz köti.”[21] (Fr. C. von Weizsäcker egyszer azt mondta, hogy a fizikai világkép nem azzal követ el hibát, amit elmond, hanem abban torzít, amit elhallgat.[22])

Az élet- és szenvedés-értelem tudásából az ember dönthet, hogy hogyan fogadja a szituációkat és értékeket. Ez adja szabadságát. Természetesen, Frankl szerint a szabadság féligazság. A szabadság csak negatív aspektusa annak a jelenségnek, amely pozitív felelős létet jelent. A szabadság önkénybe csap át, ahol nem a felelősség értelmében élik meg.

 

Franklnak az a célja, hogy segítsen választani az egzisztenciális vákuumban lévő embernek a célok és értékek közül, bár saját magának kell megtalálnia élete értelmét. Valóságos, lehetséges és személyes feladatokat kell felfedeznie és végrehajtania. Itt a lelkiismeretnek fontos szerepe van. Ha nem lenne annyira tompa az ember lelkiismerete, megtalálná élete értelmét, hiszen ebben a keresésben az vezeti az embert. Frankl szerint a lelkiismeret az „értelem” orgánuma. Ez teszi alkalmassá az embert arra, hogy az értelem (Sinn) különböző formáit felfedezze a konkrét szituációban. Az ember, aki már nem ismeri a tízparancsot, tízezret kell megértenie, melyek a tízezer helyzetben vannak bezárva, és ezeknek kell engedelmeskednie. Finom hallásúnak kellene lennünk, hogy minden helyzetből a benne lévő követelményt meghalljuk. A lelkiismeret finomítása immúnissá tenné az embert a konformizmussal és a totalitarizmussal szemben.

 

III. Módszer[23]

 

Az értelemre koncentrált, logoterápiai életmód, nevelés, boldogulásmód öntranszcendenciát tételez fel, mely leépíti az űrt és az önmagunkba zárkózást, és arra bíztatja az embert, hogy a szükséges hajlékonysággal válasszon azok között a lehetőségek között, melyek az előbb említett értékkategóriákban adottak. Le akarja győzni a rezignáltságot, és „láthatóvá akarja tenni az értékek világának gazdagságát”[24], hogy kilépjen az ember saját kis énjéből: igaz kapcsolatot éljen meg nap mint nap más emberekkel, értelmes, konstruktív tevékenységet folytasson, és meditáljon lelki elmélyülésül az őt ért tapasztalatokon.

 

Ezt a célt szolgálják a specifikusan logoterápiai módszerek, melyeket Frankl dolgozott ki, és tanítványa, E.Lukas szisztematizált[25]

1. Beállítódás-moduláció az a kísérlet, mellyel a médiumot – „szókrátészi dialógusban” – elvezeti a rezignációjából, belső űrjéből egy pozitív állapot felépítésére.

2. A paradox intenció[26], a „megfordított kívánságok” technikája: szorongásán, félelmén úgy próbálják a médiumot átsegíteni, hogy – humorral – amitől eddig félt, ami szorongását okozta, arra vágyjon; hogy megtanuljon nevetni saját félelmén, s így el tudjon távolodni önmagától, „kívülről” láthassa önmagát.

3. Dereflexió: ezt akkor alkalmazzák, ha a médiumnak alvási zavarai, potenciazavarai vagy kapcsolatteremtés-tartásbeli nehézségei a „hiperreflexión” vagy egy szándékolt vagy félelmet keltő állapot görcsös várásán alapulhatnak. Úgy szabadulhat meg a médium ettől a túlzott önmegfigyeléstől és várakozási félelemtől, hogy figyelmét más, pozitív tartalomra irányítja, megtanulja „elfelejteni” és transzcendálni önmagát.

4. A suggestio autoszuggesztiót jelent, olyan értelemben, mint más terápiai elképzelésekben (pl. autogén training), pl. a kábítószereseknél a változás akarását autoszuggesztív formában erősítik.

 

A beállítódás-moduláció alig hagyható figyelmen kívül a normál élet, nevelés, tanácsadás, lelkigondozás számára. A nehézség (és egyben a módszer meggyőző ereje) mindenképpen az, hogy nincs rögzített sémája. Azt kell a tanácsadónak figyelnie, hogy a három értékkategória közül melyik tűnik a médium esetében inkább közelinek, elfogadhatónak.

Ezekkel a módszerekkel Frankl a „szellem ellenállóerejét”[27] próbálja mobilizálni, ami a lehetséges változásba vetett bizalom felkeltését jelenti – senkinek sem kell biológiai, szociológiai, pszichológiai sorsát változtathatatlannak elfogadnia, senki sem a tipikus egyke, a tipikus depresszív, a tipikus kis növésű vagy szívbeteg, még ha egyke, depresszív, kis növésű vagy szívbeteg is. Persze nem elég az optimizmus, a terapeuta segítségére is szükség van, és az is igaz, hogy adott esetekben az aktivizálható „értékpotenciál” igencsak korlátozott.

 

Természetesen ezek a módszerek nem kizárólagosak, még a logoterapeuta is más, különböző pszichoterápiai iskolák módszereivel egészíti ezeket.

 

IV. Logoterápia és vallás

 

A logoterápiában az értelem-kérdés azt jelenti: egy konkrét ember egy konkrét szituációban egy konkrét feladatról kérdez. Mivel nincs két azonos ember, és minden egyes ember számára életének minden szituációja mással felcserélhetetlen, egyedi – ezt fejezi ki Kosztolányi a Halotti beszéd c. versében: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél / a nagy időn se lesz hozzá hasonló. … Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse.” – ezért a keresett „értelem” is konkrét, „ad personam et ad situationem”. A logoterápiában tehát az értelem-kérdés konkrét, nem az egzisztencia létének az értelmére, nem is az egész világ értelmére vonatkozik. De nyilván nem lehet lemondani a végső Értelem bizonyosságáról, hiszen egyedül ettől függ a motiváció és az értelem keresésének és megtalálásának az alapja. Hogyan lehetséges, hogy a világ egészének értelme megválaszolatlanul marad, de egy ilyen alapvetően létező értelemre gondolunk? Frankl a választ egy „határfogalom” segítségével látja megválaszolhatónak, amit ő „Über-Sinn”-nek, „értelem-felettinek” nevez, és az állatvilág és az emberi világ kapcsolatával próbálja magyarázni: „Vegyük a majom példáját, amelynek fájdalmas injekciót adnak be, hogy szérumot nyerjenek. Fel tudja fogni ez a majom, hogy miért kell szenvednie? Kiemelve a környezetéből, hogy az ember meggyőződését kövesse…; az emberi világot nem látja át… annak dimenziójába nem ér fel…”[28] Frankl szerint az emberi világot meghalad egy, az ember által átláthatatlan világ, amelynek értelme, „értelem-felettije” ad értelmet az itteni szenvedésre.

Az „értelem-feletti” fogalma Frankl számára analóg a kanti értelem (Vernunft)-posztulátumához[29]: Az ember, hiszen térben és időhöz kötve él, nem tudja átgondolni az „értelem-utánit”, mégis el kell gondolnia, ha meg akarja találni az értelmét. Számára csak a hit oldhatja fel ezt az antinómiát, ez az „értelem-hit” – kanti értelemben – transzcendentális jelentésű. Ennek bizonyíthatatlansága annak a ténynek a szükségszerű következménye, hogy az ember térhez és időhöz van kötve, s így nem látja át a világ egészének jelentőségét. A megismerő-képességnek ez a korlátozottsága azonban nem zárja ki a világ alapvetően adott értelmében, s így a konkrét emberi lét értelmébe vetett hit lehetőségét.

Amikor az ember – megismerő-képességének korlátai ellenére – a lét alapjáról és értelméről kérdez, akkor a végső Valóságról kérdez; és ez Frankl számára (ahogy pl. P.Tillich számára is) az „értelem-hit” és a „vallásos hit” szinonimák.

 

Frankl könyvének, a Der unbewusste Gott-nak (München, 51979) egyik fejezetcíme: „A lelkiismeret transzcendenciája”. Szoktak beszélni a „lelkiismeret hangjáról”. A lelkiismeretnek nincs hangja, de mégis van egy hang – ám erre nemigen figyel az ember, nem is önmagából ered. A lelkiismeret, mely az embernek mond valamit, egy „perszonális létű” emberen kívüli instancia szócsöve. Így az ember ennek az „emberen kívüli” lény képmása. Ahogy a köldök az anyai organizmusra utal, ugyanúgy a lelkiismeret is egy transzcendens eredetre.

A lelkiismeretnek az emberin kívüli származását Frankl a szabad akarattal alapozza meg: minden szabadságra jellemző a „mitől” és a „mire”. Az ember az automatához hasonló léttől szabad, és a felelős létre szól a szabadsága. Marie v. Ebner-Eschenbach tételét használja Frankl a lelkiismeret transzcendenciájának megmutatására: „Légy ura akaratodnak, és légy szolgája lelkiismeretednek!” Az akarat uraivá emberlétünkkel, felelős létünk megértésével válunk. A második imperatívusz csak úgy érthető, ha feltételezzük, hogy a lelkiismeret az embernél nagyobb valami, hiszen nem lehetnénk egyébként szolgái. Ez pedig az emberin túlira utal. A lelkiismerettel dialogizálhatunk. Sokan alárendelik a lelkiismeretet az érzelmeknek, nyugtalanságnak, egy ideológiának, mely egy „perfekt etika” fölött rendelkezik, és nem ad teret a szabadságra az egyéni felelősségnek.

Ha Frankl transzcendensnek nevezi a lelkiismeretet, ezzel az istenkérdést érinti. Természetesen van lelkiismerete a nem vallásos embernek is. Az ilyen ember félreismeri a lelkiismeret „más-ságát”, nem kérdez a felelősség és a lelkiismeret „ki előtt?”-jére. Pszichológiai ténynek tartja ezt, jóllehet végső instanciának, mely előtt felelősséget érez. Frankl szerint viszont a lelkiismeret nem „végső”, hanem „végső-előtti” (Vorletztheit). Aki nem vallásos, az olyan, mint a hegyi vándor, aki megáll egy előző csúcson, és nem merészkedik tovább. A tulajdonképpeni csúcsot köd fedi; a vallásos átmegy a ködön, és végül ragyogó napfényre ér. Frankl szerint a vallásosak közt több az, aki számára ez nem tudatos, mint akinek tudatos.

 

Mint sajátos pszichoterápiai módszer, orvosi disciplina, a logoterápia nem állhat egy konkrét világnézet vagy vallás talaján. Frankl maga állítja, hogy ez a „kinyilatkozatáson alapuló hiten innen” mozog. Az azonban legitim, hogy a „hit jelenségével”, elsősorban az „értelem-hit” jelenségével foglalkozzék. Ha foglalkozik a „Wille zum Sinn” kérdésével, akkor valami müdon a végső értelem akarásának a kérdését is felteheti.

„A vallásos hit végső soron az ’értelem-fölötti’-be vetett hit – ahogy L.Wittgenstein definíciója mutatja: ’Istenben hinni annyit jelent, mint látni, hogy az életnek van értelme.’ Kérdés, hogy ez a tétel megfordítható-e. A vallásos hisz az élet értelmességében; de mindaz, aki hisz az élet értelmében, vallásos is? Ténylegesen Wittgentein tételét egyszer megfordították, méghozzá Einstein: ’Az élet értelmének kérdésére adott válasz megtalálása vallásosságot jelent.’ Az arra a kérdésre adott választ, hogy vajon csak Wittgenstein kérdése érvényes-e, vagy az Einstein által megkísérelt megfordítása is, csak a teológusok adhatják meg, tőlük várható csak. Nem a pszichiátertől. Mégis, a pszichiáter is, ha feladatát, mely nemcsak a betegekhez, hanem az emberekhez fordulást jelent, komolyan veszi, az ’értelem-feletti’ kérdése előtt fog állni.”[30] Aki nem vallásos, és kételkedni kezd az élet értelmében, perelni és vádolni kezd. Kit perel és vádol az értelmetlenség? Nem feltételez a perelés és vádolás egy partnert? A vallás nyelvén ezt a partnert ’Isten’-nek nevezik.

Frankl gyakran hangoztatja, hogy az orvosnak, pszichoterapeutának maximális toleranciával kell betegéhez világnézeti kérdésekben fordulnia, ám mint vallásos orvos – vagy talán mint maga is vallásos – érdeklődik paciense világnézete után.

„Nagy érdeklődést kell az iránt tanúsítania (ti. a vallásos orvosnak), hogy a vallásosság spontánul érvényesül. És ezt az érvényre-jutást nyugodtan várja. Ezt annál könnyebben teheti, ő, mint vallásos ember, hiszen meg van győződve még a manifeszt vallástalan látens vallásosságáról is. Hiszen a hívő orvos nem csak saját Istenében hisz, hanem a beteg tudattalan hitében is; tehát nemcsak tudatosan hisz saját istenében, hanem ezzel együtt Benne, mint a beteg ’tudattalan Istenében’ is; ezt a ’tudattalan Istent’ úgy hiszi, mint a beteg számára még nem tudatosult Istent.”[31]

 

Felhasznált irodalom

 

Böschemeyer, Uwe: Logotherapie und Religion, in: Die Psychologie des 20. Jahrhunderts, Bd. XV. Transcendenz, Imagination und Kreativität (Hrgb. von Gion Condrau), Kindler Verlag, Zürich 1979, 269-301.pp.

Coreth, Emerich: Die Gottesfrage als Sinnfrage, in: Stimmen der Zeit 1968/6, 361-372.pp.

G. Donáth Blanka: Értelmüket vesztett életek gyógyítása, in: Confessio 1985/1, 22-29.pp.

Feil, Ernst: Zum Sinn der Sinnfrage, in: Stimmen der Zeit 1977/1, 3-16.pp.

Frankl, Viktor E.: Az ember, aki az élet értelmét keresi, in: Mérleg 1972, 345-355.pp.

Uő: Das Leiden am sinnlosen Leben, Herder Freiburg-Basel-Wien, 51980 (Herderbücherei 615)

Uő: Logos und Existenz in der Psychoterapie, in: Wissenschaft und Weltbild 1949/April, 91-97.pp.

Uő: Trotzdem ja zum Leben sagen, Wien 1946

Gottwald, Christian: Existenzanalyse und Logotherapie, in: Die Psychologie des 20. Jahrhunderts, Bd. X. Ergebnisse für die Medizin 2. (Hrgb. von Uwett Peters) Kindler Verlag Zürich 1980, 999-1001.pp.

Grom, Bernhard SJ: Sinnzentrierte Lebens- und Heilkunst. Logotherapie Viktor E. Frankls, in: Stimmen der Zeit 1985/3, 181-192.pp.

Gyökössy Endre: Existenciális vákuum és a szenvedély-betegségek, in: Vigilia 1984/529-535.pp.

Lejbin, V.M.: Pszichoanalízis és neofreudizmus, Bp. 1982

Lexikon der Psychologie (Hrgb. von W. Arnold, H. Jürgen, R.Meili) Herder, Feiburg-Basel-Wien 21977 ( = Herderbücherei 581-586)

Nosbüsch, Johannes: Vom Sinn des Lebens, in: Stimmen der Zeit 1978/3, 191-204.pp.

Pannenberg, Wolfhart: Antropologie in theologischer Perspektive, Vanderhoek et Ruprecht V. Göttingen 1983, elsősorban: Gewissen, Selbstbewusstsein, Sinnbewusstsein; 286-313.pp.

Peters, Uwe H.: Wörterbuch der Tiefenpsychologie, Kindler Taschenbücherei, München-Wien-Baltimore 1978

Torello, Johannes B.: Logotherapie und christlicher Glaube, in: Artzt und Christ 1980/2, 65-71.pp.

Weissmahr Béla: Gottes Sein und Wirken. München 1976 (jegyzet) főleg: 2. These, Über die Bejahung eines unbedingten Sinngrundes, 20-28.pp.

Zimmermann, Reiner: Logotherapie und Existenzanalyse bei Viktor Frankl, in: Stimmen der Zeit 1984/2, 111-123.pp.



[1] Ez a dolgozat 1986-ban készült. Akkor még igen kevés magyar nyelvű szakirodalom jelent meg a logoterápiáról (amint ez a Felhasznált irodalomból látszik). Azóta több könyve jelent meg Franklnak (1999-es áttekintés):

"...és mégis mondj igent az életre" Psychoteam 1988 Bp

Az ember az élet értelmére irányuló kérdéssel szemben, Kötet 1996, Bp

Orvosi lélekgondozás - a logoterápia és az egzisztencia-analízis alapjai, UR 1997, Bp

Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, Osiris, 1998, Bp.

A másodlagos irodalom is lényegesen bővült elsősorban Molnár Mária jóvoltából:

Iskolamodell a logoterápia és egzisztencia-analizis antropológia alapján, in: Embernevelés 1991/1. 27-37.pp

A logoterápia és egzisztencia-analízis, a harmadik bécsi pszichoterápiás iskola, in: Új Pedagógiai Szemle 1991/3. 59-69.pp

Egy új pszichoterápiás irányzat, a logoterápia és egzisztencia-analizis helyzete és fejlődése, in: Testnevelés- és sporttudomány 1994/1. 51-65.pp.

Egyéb könyvekben, pl.

Alfred Längle: Értelmesen élni, Göncöl, Bp. 1990.

Maga Frankl 1996-ban járt Magyarországon, amikor átvette a SOTE díszdoktori diplomáját. 1997. szeptember 2-án halt meg Bécsben. Logoterápia Klub kezdte meg működését 1997. októberében az ELTE Bölcsészkarán, az egyik budapesti iskolában 17 pedagógust kezdtek kiképezni arra, hogy frankli szellemiségű iskolát hozzanak létre. A munka elméleti alapját Molnár Ágnes: Értelmes élet iskolája című kandidátusi disszertációja adja.

[2] Albert Camus: Der Mythos von Sisyphos. Ein Versuch über das Absurde, Hamburg, 1983, 9. p.

[3] vö.: Zimmermann 112-113. pp.

[4] vö.: Horizonte des Lebens. Zur Frage nach dem Sinn des Lebens (Hrgb. von H. Krömler), Benziger-Vandenhoeck Verlag, Zürich, 21977, 14-17.pp.

[5] vö.: Gyökössy Endre: Közösségben és kapcsolatban, in: Confessio, 1985/1, 13-21.pp., itt: 17.p.

[6] In: V.E.Frankl: Im Anfang war der Sinn. Von der Psychoanalyse zur Logotherapie. F. Kreuzer im Gespräch mit V.E.Frankl, Wien, 1982, 7.p.; idézi: Gromm 181.p.

[7] Idézi (locus említése nélkül) Zimmermann 111.p.

[8] Idézi a Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája, Bp. 61984, 140.p. (pszichológia címszó); Szerencsésebb fordítás: Arisztotelész lélekfilozófiai írások, Európa Könyvkiadó, Bp. 1988 (ford.: Steiger Kornél) – A lélek, 402a, 9-10.pp.

[9] Peter R. Hofstätter: Einführung in die Tiefenpsychologie, Wien 1948, 183-184.pp.; idézi Frankl: Logos und Existenz… 94.p.

[10] vö.: Gyökössy: Közösségben és kapcsolatban… 16.p.

[11] Frankl: Das Leiden… 11.p.

[12] vö.: G. Donáth: Értelmüket vesztett életek…, 23-26.pp.

[13] vö.: Frankl: Logos und Existenz… 95.p.

[14] Frankl: Ärztliche Seelsorge. Grundlagen der Logotherapie und Existenzanalyse. Frankfurt 1983, 160.p. (első kiadás: Wien 1946)

[15] Frankl: Der Wille zum Sinn, Bern 1972, 164.p.

[16] vö.: Grom, 183-184.pp.

[17] vö.: Zimmermann, 113-114.pp.

[18] A. Maslow: Motivation und Persönlichkeit, 1954; utal rá: Zimmermann, 114.p.

[19] Frankl: Determinizmus und Humanismus. Festvortrag 1969 an der Loyola University in Chicago; egyéb műveiben, pl.: Psychotherapie für den Laien, Freiburg 1981, 153 sk.pp., Die Sinnfrage in der Psychotherapie, München 1981, 130 sk.pp.

[20] Gesammelte Werke, Bd. 13. (1943), 280.p.

[21] Frankl: Der Wille zum Sinn…, 168.p.

[22] C. F. von Weizsäcker: Zum Weltbild der Physik, Hirzel, 71957, Stuttgart, 29.p.

[23] vö.: Gromm, 184-187.pp.

[24] Frankl: Ärztliche Seelsorge… 39.p.

[25] E.Lukas: Auch dein Leben hat Sinn, Freiburg, 1984

[26] vö.: Donáth, 26-27.pp.; „Megindítja az ellenjáratokat” – mondta Gyökössy egy rádióriportban.

[27] Frankl: Ärztliche Seelsorge…, 96.sk.pp.

[28] Frankl: Das Leiden…92.p.

[29] vö.: Böschmeyer, 297.p.

[30] Die Sinnfrage in der Psychotherapie, 78.p.

[31] Der unbewusste Gott…, 65.p.

Asztali nézet